Gondolatok
Gondolatok
Erre az oldalra tulajdonképpen nem az elgondolkodtató, hanem az elgondolkodásra
késztető jelző illene inkább. Legalábbis nagyon remélem, hogy azt a pár embert, aki
ennyire bejutott a sűrűjébe, az végigolvassa ezt az oldalt.
Tulajdonképpen Ady szerelméről, Lédáról van
szó. Ahány irodalomtörténész, annyiféle vélemény erről a témáról. Van, aki azt
mondja, Ady csak magát szerette, nőt nem. Én nem igazán értek ezzel egyet, de hát ki
vagyok én, hogy ezt így megítéljem.
Tulajdonképpen csak leírok két verset, amin el lehet gondolkodni. Az egyik a
közismert Elbocsátó, szép üzenet. Ennek viszont van egy
folytatása is (legalábbis szerintem az): a Mert túlságosan akarlak.
Persze, tudom, ez nem ilyen egyszerű. Kaptam már jó kritikákat, és nagyrészt egyet
is értek velük. Például, hogy nem lehet közvetlen összefüggést keresni írás és
magánélet között (bár ehhez hozzáteszem, hogy közvetettet viszont annál inkább).
Mindenesetre unalmas perceinkben szerintem érdemes ilyeneken gondolkodni. Talán
rájövünk valamire, és talán még gazdagodunk is tőle.
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak,
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépeiért
Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes múltban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-utján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszú-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek múlását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imájárt?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Mert túlságosan akarlak (1913)
Ki ott állott az útban,
Ellökni mindig tudtam
S ha az útfélre verlek,
Szép arcodat emeld föl,
Nézz reám, ríj és nevess:
Túlságosan kedvellek.
Ha megszidlak levélben,
Vagy pimasz fütyölésben,
Vagy ha másnak kinállak,
Hozd szivemhez a szíved
És sirass, mert hazudok:
Túlságosan kívánlak.
Ha hallod durva átkom,
Halld ki, hogy szánva bánom
Mindet, mi ért, a bántást
S mégis máglyára vetlek:
Szégyenlem, hogy sorsommal
Csípőd ringása bánik:
Túlságosan szeretlek.
S a napok mulnak-mulnak
S beteg szívembe fulnak
Vágyaim szent Te-érted.
Jönnek a téli varjak
Feketén a hómezőn:
Most már búcsuzok Tőled:
Túlságosan akarlak.
